lövő

Lövő község címerében látható nyilazó sellő alak jól jelzi, hogy a terület mindig is a határvédő harcok színhelye volt.

A történetírók által felkutatott adatok alátámasztják azt, hogy a honfoglaló magyarság az itt élő avarsággal együtt nyilas határőröket telepített a község területére.

A nyugati gyepük fő ellensége a németség volt, amelynek elterjedése is itt érte el keleti végét. Már a honfoglalás korában is találkozunk a LÖVŐ névvel,

„ugyanis a németek 950-ben, Sopronon át, a régi római, jelenleg sárvárinak nevezett hadiúton, Vasvár ellen törtek előre. Ezen alkalommal, a német krónikások feljegyzése szerint, „ad Lova”, azaz Lova mellett csatározások is folytak. Ez a Lova a mi Lövőnk lehetett, ahol a Rába közből és Nagyerdőből kirohanó avar-magyar csapatok megpróbálták a gyepüik mentén haladó ellenséget feltartóztatni, de – úgy látszik – eredménytelenül.”

(Mohl Adolf: Lövő története)

Az avar-magyar népcsoportoknak a nyelvkészletük is keveredett, illetve kölcsönösen hatott egymásra, hiszen többszöri, évszázadokra terjedő együttélés során folyamatosan kapcsolatban voltak. Az igaz, hogy idővel a megmaradó avarság beolvadt a magyar népességbe, így az eredetileg avar-nyilas határőrök teljesen elmagyarosodtak, nyelvük azonban megőrizte a régi elnevezéseket.

Későbbi írások szerint, a megfogyatkozó avar-magyar népesség helyére besenyő nyilasok kerültek őröknek, akik hasonlóképp határőr szolgálatot láttak el és fő fegyverük szintén az íj volt.

Párhuzam vonható a közeli Sopron „lővéri” nyilasok elnevezése között, hiszen a valamikori Borostyánkő út mellett felállított őrhely fontos ellenőrző pont volt már a népvándorlást megelőző korban is. Az írások szerint a Sopron környéki nyilasok a tatárjárás idejében már betelepültek a városba, ami közvetlen következménye volt az országpusztító veszedelemnek.

A Lövő címerében, illetve korabeli pecsétjén látható nyilazó sellő több mint háromszáz éven keresztül, a tatárjárásig jól jellemezte a településen élők fő foglalkozását – a határőrizetet. Ebben a korban a napi megélhetést az állattenyésztés és a kezdetleges földművelés jelentette, amit azért végezhettek szabadon, mivel kiváltságokban részesültek a katonáskodás fejében.

Az íj volt a kor egyik elterjedt fegyvere, amelynek alkalmazásában főként a keletről jött népek hoztak új technikákat – íjazó könnyűlovasság –, amellyel a jól szervezett római hadrendet is meg lehetett bontani.

 

nemeskér

Nemeskér címere

Keletkezését a honfoglaló 9 magyar törzs egyikének, a Kér nemzetségnek, köszönheti.

Nemeskér mai nevét (Nemesker) csak 1465-ben említik írott források először, de Kér (1237. Quer, 1264. Keer) és Egyházaskér 1237 óta gyakran szerepel az oklevelekben.

A középkorban már több birtokos, közöttük a Kéri, majd az Osl nemzetség is szerzett itt területeket. Később a Kanizsay-, majd a Nádasdy-uradalom közepén az uradalmi központhoz, Sárvárhoz közeli község életét a faluban kisebb birtokokkal rendelkező hatalmasságok határozták meg. A török dúlás a település pusztulását okozta 1529–1532 között. A XVI–XVII. századtól kezdve kisnemesi község Nemeskér.

A hitújítás idején ez a falu is evangélikussá vált, de nem alakult önálló egyházközség. 1596-ban lett saját prédikátora a falunak. 1643-ban Nádasdy Ferenc áttért a katolikus hitre. Birtokáról, Lövőről Musay Gergely evangélikus püspök ide menekült és itt működött 1664-ig. 1651-től 1786-ig Nemeskér volt Sopron vármegye székhelye. Az 1681-es soproni országgyűlésen artikuláris hellyé nyilvánították.

 

sopronkövesd

„Sopronkövesd a Kisalföld nyugati peremvidékén, Soprontól 20 km-re, egy kisebb völgyben fekszik. Nyugati oldalát szántóföldek, távolabbra az Agghegy szőlői, délen a lajosmajori dombhát, a háttérben erdők határolják. Környékét nagy mezőség, kiterjedt erdők, szőlők, apró völgyek és dombok jellemzik. A felszíni vizeket a Füles-patak (Kardos-ér) gyűjti össze. A település a 84-es főközlekedési úton és a Sopron–Szombathely vasútvonalon közelíthető meg.”

A község első említése Károly Róbert 1326. évi Pereszteggel kapcsolatos okleveléből származik terra Kwesd, azaz ’Kwesd föld’ alakban. Tehát már az első említés magában hordozza Kövesd mai nevét. Az évszázadok során különböző alakban említik a falut: Kevesd (1382), Kwuesd (1446), Kewesd (1544), Keowesd, sőt Kówesd (1590).

A XVII. század végétől általánossá vált Német-Kövesd elnevezést az 1880-as évek közepéig használták, ezt követően változott a település neve Sopron-Kövesdre. A község 1902-ben hivatalosan is felvette a Sopronkövesd nevet.

Sopronkövesd késő barokk, kora klasszicizáló római katolikus templomát gróf Széchényi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum megalapítója építtette, a korabeli iratok tanúsága szerint valószínűleg 1806 és 1810 között. A Kisboldogasszony (Szűz Mária születése) tiszteletére szentelt templom búcsúnapját szeptember 8-án tartják.

A kövesdi Agghegyben lévő Szent László kápolna eredete több évszázadra nyúlik vissza; a Dongó-család építtette a XVIII. század első felében. Az egyszerű, dongaboltozatú épületet az évszázadok folyamán többször átalakították és a homlokzatra gótizáló kis tornyot emeltek. Fennállása folyamán több titulussal említik az épületet. 1748-ban és 1780-ban Szent Donát, 1754-ben Boldogságos Szűz Mária, 1832-ben Szent Anna tiszteletére szenteltnek írják. Az 1995. évi restaurálás után, a szeptember utolsó vasárnapján történt megáldáskor kapta a Szent László titulust a Szent Anna helyett. (Ekkor volt a szent király halálának 900. évfordulója). A kápolnát építtető család egy hold föld alapítványt tett a plébánia részére, azzal a megkötéssel, hogy nyaranként minden újhold vasárnap kötelesek a hívek a kápolnához kivonulni. Napjainkban hagyományosan Szent László király ünnepéhez (június 27.) legközelebb eső vasárnap tartanak itt szentmisét.

A községben több út menti szobor található, melynek többsége fogadalmi emlék. Műemléki védettséget élvez az egyes elemeiben 1712-ből származó Assisi Szent Ferenc-szobor és az 1737-ben készült barokk Szent Antal-szobor. A Szent Ferenc-szobor talapzatán eredetileg a templom bejárata fölötti fülkében elhelyezett Szűz Mária-szobor állt.

Helyi építészeti jelentőséggel bírnak a falu határában elhelyezkedő, egykor mezőgazdasági célokat szolgáló uradalmi majorok: a Franciska-major, a Lajos-major és a Péter-major, valamint az 1970-es évek elején lebontott „kastély” mögötti területen található két magtárépület.                

                     A kövesdi „kastély” és a vadászház az 1910-es években (képeslap Kelemen Dávid tulajdonában)

                            

                                                                                        Szent László kápolna (fotó: Raffainé Bíró Veronika)

 

völcsej - címer használat

Völcsej címere

 

A címerhasználat Magyarországon kb. 8 évszázaddal ezelőtt kezdett elterjedni a lovagok körében, akik megkülönböztető címerüket fegyverzetükön, leggyakrabban pajzsukon és zászlóikon viselték. Erre azért volt szükség, hogy a talpig páncélba bújtatott lovagok felismerhessék harcostársaikat jelvényükről, címerükről.

Az írástudatlan világban a címer segítségével történő azonosításnak nagy jelentősége volt a hétköznapi életben is. A nemesség java része a 14. század körül már rendelkezett uralkodó által adományozott címerrel. A címer azonban, mint Werbőczy írta, a nemességnek nem szükséges kelléke, csak ékessége. A címerkép a pecséteken is megjelent, ahol tulajdonképpen gazdájának akaratát képviselte. A címeres pecsét a vármegyei nemesség hivatalt viselő hatósági emberei számára szükséges kellék volt, hiszen a hivatalos iratokat a pecsét hitelesítette és az jelképesen azonos volt tulajdonosával.

A középkorban a falu fő birtokosai, a Völcsejiek, fontos hivatali pozíciókat töltöttek be Sopron vármegyében. Alispánok, szolgabírók, hites emberek sorát adták, így jelentős tényezői voltak a vármegye törvénykezésének. Működésüket több ránk maradt oklevél is bizonyítja.

A község címere nagy valószínűséggel ennek az ősi családnak a címer motívumaiból keletkezett. Eszerint Völcsej község címere egyenesen álló, csücskös talpú pajzs, amelynek színe piros. A pajzsderék közepén egy vágott, páncélos kar található, amely kivont kardot tart. Színe ezüst. A páncélos kart alul – a kar ívét követve – egymást tőben keresztező két zöld pálmaág övezi.

Az ábrázolás jelentéstartalmát évszázadok távlatából pontosan megfejteni nehéz feladat. Ismert tény azonban, hogy a katonáskodás az ország védelme, a nemesség feladata volt. Az uralkodó felszólítására fegyveresen kellett hadba vonulniuk. Erre pedig bőven volt alkalma a völcseji nemeseknek a történelem során.